Apátlan kiscápa

A történet főszereplője egy fogságban élő nőstény pörölycápa, akinek úgy sikerült a szaporodás, hogy már három éve nem találkozott egyetlen hím társával sem. Ugyanakkor több másik cápafaj fogságban élő tagjairól is érkeztek már hasonló jelentések, melyből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy nagy valószínőséggel az összes cápa rendelkezik ezzel a szokatlan képességgel.
A szőzen szülés hét évvel ezelőtt történt a nebraskai Henry Doorly Állatkertben, nem kis meglepetést okozva a cápaház dolgozóinak. Az állatkert 1998 decemberében hozatott három kalapácsfejő nőstényt, majd szinte napra pontosan három év múlva egyikük egy 20 centi hosszú cápabébinek adott életet. Az azonban egyetlen napot sem élt meg.  A születést követően egy tüskés rája támadásának esett áldozatul. Az állatkert igazgatója azonnal lefagyasztotta az ivadékot és átadta a Guy Harvey Kutatóintézetnek. Az intézet szövetmintákat vett mind a három nőstény kalapácsfejő cápától, majd éveken át tartó DNS elemzések kezdődtek, ami végül megállapította, hogy valóban az állatkert egyik nősténye az anya.
Az ivadékon elvégzett kutatások kimutatták, hogy az újszülött nem rendelkezett apai DNS-sel, továbbá csupán anyja genetikai diverzitásának felét hordozta magában. Az adatok azt bizonyítják, hogy az anyánál a szaporodás egy nem szokványos módja, az úgynevezett parthenogenezis, azaz szőznemzés zajlott le. Ebben a folyamatban a nőstény létrehoz egy petesejtet, ami génjeinek 50%-át tartalmazza, és ezt egy parányi, genetikailag hasonló sejt olyan viselkedésre készteti, mintha meg lenne termékenyülve.
A létrejött utód ennek következtében kétszeresen is hátrányba került hagyományos úton világra jött társaival szemben, hiszen nem kapta meg sem az apa genetikai sokszínőségét, sem az anya teljes genetikai összetételét. A kutatók véleménye szerint ilyen eset csak akkor fordulhat elő, amikor a nőstényeknek huzamos ideig nem áll rendelkezésükre hím - lásd az állatkerti körülményeket -, vagy természetes közegben, amikor a túlhalászás következtében vészesen megcsappan populációjuk.

Az állatvilágban nem egyedi az eset. Több madárfaj, hüllő és kétéltő is rendelkezik a szőznemzés képességével. A cápák feliratkozása a listára azonban mégis kiemelkedő jelentőséggel bír, mivel a világ legősibb gerinceseinek csoportjába tartoznak.

Nevetni kell, ennyi az egész

Egymás után nyílnak a Hahotaklubbok

A nevetés az ember áldásos kiváltsága. Jókedvre derít, boldogságot, vidámságot, békét teremt, örömet szerez, jót tesz testnek és léleknek, közösségi kapcsolatoknak, fejleszti a személyiséget. Testmozgásnak is kiváló. A kacagás belső kocogás néven is ismert. Növeli az egészséges önbizalmat, kibontakoztatja a játékos teremtő-képességet.
A nevetés ingyenes, mégis a legjobb orvosság, a legkellemesebb gyógyszer. Javítja a légzést, csillapítja a fájdalmat, oldja a feszültséget, csökkenti a stressz ártalmait, erősíti az immunrendszer védekező-képességét, megelőz és gyógyít, még a mellékhatásai is mind előnyösek.
Akkor miért nem hahotázunk minél többször?!

Legjobb szemébe nevetni minden búnak-bajnak, tartja a szólás is. Mindezek ellenére úgy áll a helyzet, hogy egyre ritkábban élünk vele. Egyre kevesebb vidám alkalom adódik magától, fogyatkozik a hajlam a harsány hahotára.
Ennek megváltoztatására ötlötte ki és terjeszti világszerte a jóga-nevetés módszerét a kacagó guru néven közismert indiai orvos, dr. Madan Kataria. Ma már a világon szinte mindenütt, így hazánkban is található HAHOTAKLUB, ahol a résztvevők az ok és feltétel nélküli nevetésnek ezt a társas változatát közösen, együtt gyakorolják, terjesztve általa a nevetés kellemes szellemét. Ilyen HAHOTAKLUB-foglalkozás alkalmával nem egymáson nevetnek, hanem egymással, nem mások rovására, hanem mindenki hasznára. Nem amiatt, mintha mindenkinek mindig feltétlenül jókedve lenne, hanem abból a célból, hogy előfeltételek nélkül is feltétlen jókedve kerekedhessen bárkinek.

Tanulható?

A nevetés félig-meddig önműködő élettani folyamat, általános emberi készség, közös kincs, része minden kultúrkörnek. A nevetés szabad, független bőrszíntől, fajtól, nyelvtől, kaszttól, vallástól, vagy politikai pártállástól. A kiváltó ok mellékes, a nevetés humort, azaz nedveket fakaszt bennünk. Örömhormonok termelődését indítja meg a szervezetben, ami előbb utóbb természetessé teszi a tettetett nevetést is. Addig kell mímelni, míg magától is megy már. A nevetést nem szabad tréfára venni! Furcsa jószág a hahota: mennél többet adunk belőle másnak, annál több marad saját magunknak. Kisgyermekként édesanyjától először mindenki az örömszerző, feltétel nélküli nevetést tanulta meg. Felnőttként mégsem igen akarunk már ilye-ténképp, „ingyen”, a semmiért nevetni. Az ok nélküli nevetés képességének újbóli elérése érdekében először le kell győzni a szégyenlősséget, le kell vetkőzni a gátlásokat. HAHOTAKLUB-foglalkozás alkalmával ebben segít egyszerű eszközökkel a szakképzett nevetés-vezető. Jó társaságban veszedelmesen fertőz a féktelen jókedv, egymás szemébe nézve hamarabb kibuggyan belőlünk a kuncogás. Az irányító személy feladata nem a nevettetés, csupán az önkéntes kacagókar szavak nélküli, sokszólamú hahota-előadásának levezénylése. Minden résztvevőre fontos szerep vár. Senki sem maradhat pusztán szemlélő, kívülálló kukkoló.

A HAHOTAKLUB nevetségesen egyszerű és egészségesen nevetséges.
A gyakorlott hahotázók könnyebben tudják elnevetni magunkat mindenen, ami humoros, ami szellemes. Hiszen a nemes bor érett zamatának élvezete sem egyenlő a részegeskedéssel! Elsőre egyesek mégis gyakran gyanúsnak, afféle lelki önkielégítésnek tartanak mindenféle nevetést jó ok, azaz vicc, tréfa, valamiféle komikum nélkül. „Orvosi kacagás?! Gyógy-vigyor?!”, fanyalognak. Ám, ahogyan érezhetjük jól magunkat drogfüggőség, azaz szesz és kábítószer befolyásoló hatása nélkül, ugyanúgy megtanulhatunk jóízűen nevetni önmagáért a nevetésért is. Ki lehet próbálni! Jó társaságban ráadásul nagyon könnyen, szinte magától megy! Mi volt előbb, a tyúk-e, vagy a tojás? Ezen a kérdésen ugyanúgy el lehet filozofálni, mint azon, hogy a humor termi-e a nevetést, vagy fordítva? A kérdés eldöntésén vadul vitatkozhatunk és veszekedhetünk, csak nem biztos, hogy érdemes. Gyakorlati szempontból végülis az a fontos, hogy legyen elegendő laktató rántotta, azaz jóízű, éltető nevetés, még ha az elején vezényszóra kezdjük is el. Csak elhatározás kérdése. Kataria doktor a jóga ősi légzőgyakorlatait is fölhasználva fejlesztette ki nevettető módszerét, ötvözve azt olyan általános érvényű tapasztalatokkal, amelyek mindenhol igazak: „Ne kifogásokat keress, hanem beszéld rá magad, ha valamit meg akarsz tenni!”.

Biztosan sokan emlékszünk vissza egy-egy szívből jövő, jóleső, hosszas hahotára, nagy-nagy kacagásra úgy, hogy már rég elfelejtettük annak kiváltó okát. A tartós nevetés, az azzal járó intenzív légzés ugyanis ugyanúgy elvezethet egy mélyebb, megváltozott tudatállapothoz, mint amilyet másfajta relaxáció útján is el lehet érni. Dr. Kataria állítja, hogy a kitartó nevetés egyben egyfajta aktív meditáció is. Ilyenkor a szokásosnál jobban összehangolódik a jobb és a bal agyfélteke működése. Nevetés közben kibontakozik a mélyben rejtőzködő, üdén tiszta, gyermeki lelkület, a játékos kreativitás, háttérbe szorulnak a negatív érzelmek, a harag, az irigység, az elégedetlenség, a düh mérge, amivel amúgy is főleg csak magunkat tudnánk mérgezni, méghozzá szó szerint. A nevetés nem mond nemet, a nevetés mindig pozitív. A tudat vezérli a belső folyamatainkat, az agy és a test csupán szolgaian engedelmeskedik. Ezért érdemes tudatosan tettetni, amit igazán meg akarunk tenni, egészen addig, amíg magától nem megy, amíg valódivá nem válik! A tudatos átélés hatalmas erő! Megbetegíthet, akár súlyosan is, például tragikus színészeket, míg a legtöbb komikus többnyire sok évet és jó kedvben megél.
Lehet hogy rábukkantunk a hosszú élet egyik nyitjára?

A macskák kalandos élete

Gondolná-e amikor az ölében doromboló macskát simogatja, hogy ennek a kedves jószágnak az ősei igencsak kalandos úton szegődtek az ember szolgálatába? Voltak istenek, szent helyek őrzői, sőt még üldözött boszorkányok is, mielőtt dédelgetett házi kedvenceinké váltak.

Az ember letelepedésekor a macskák társnak szegődtek mellé. Kutatások során kőkorszaki települések sírjaiban találtak macskacsontokat. Kr. e. 6000 táján készült szobrocskákból arra lehet következtetni, hogy a macska háziasítása már 9500 évvel ezelőtt elkezdődhetett.

Az ókori egyiptomiak macskákkal őriztették gabonaraktáraikat, sőt istenként tisztelték az állatot, és éppen Egyiptom az az ország, ahová a házimacska eredetét visszavezethetjük. Itt rajongva tisztelték macskáikat, és ha elpusztultak, meggyászolták őket: a testüket bebalzsamozták és Básztet, a macskaistennő szentélyében temették el. Rengeteg macskamúmia maradt fenn, s ezért korunk tudósai azonosítani tudták ezt az első háziasított macskafajtát Felis libyca néven.
Kezdetben még vérszomjas oroszlánformájában Ré napisten és a fáraó védelmezőjeként imádták őket, majd később a szelídebb macskaformában az anyaság, termékenység isteneként tisztelték. Nem mellékes a magtárakban tett jó szolgálatuk. Egyiptommal India mindig is kereskedelmi kapcsolatban állt, innen kerülhetett a macska Kínába, ahol előbb gazdagok státuszszimbóluma, majd az értékes selyemrágcsálók legfőbb pusztítója lett. Japánban a szent iratok dézsmálói elleni harcra tartották őket.
A görögök is nagy tiszteletben tartották az Egyiptomból kicsempészett, féltve őrzött macskák első példányait. A rómaiak számára a szabadság és a függetlenség jelképévé váltak.
A középkorban már egész Európában teret hódítottak a cicák, mind vidéken, mind a városokban. A 9-10. századi Angliában a királyi udvar kedvencei voltak a ritka és értékes macskák.
A helyzet azonban megváltozott a középkor folyamán, legfőképp a korszak utolsó évszázadaiban, amikor a macskákat az ördög cimboráinak tekintették. A macskák üldöztetése - főként a feketéké - a babonák máig élő gyökerei, a XIV. századból erednek. A pestisjárvány kitörése és az egyház gyengülése miatt a pogány hiedelmek kezdtek teret nyerni. Az új hiedelmek kezdtek visszanyúlni a korábbi macskaimádathoz. Az egyház szigorú ellentámadást indított, mely rágalomhadjárattá nőtt. Ez mind Európa, mind a macskák számára sötét korszakot eredményezett, amely a középkor után is sokáig éreztette hatását. Miután az egyház boszorkánysággal gyanúsították, az emberek bűntudat nélkül kínozták a macskákat, máglyán égették el őket. Mivel számuk jelentősen csökkent, a higiéniával nem foglalkozó középkorban elszaporodtak a rágcsálók és az általuk terjesztett járványok.
Ebben az időben a tengerészek kezdték használni a macskákat. A hajósok szerencsét vártak az állattól, így a macskának a hajókon szabad bejárása volt mindenhová. És hamarosan el is tűntek a kártevő rágcsálók.
Az emberek miután felismerték, hogy ez kedves állat nem mint a sátán vérszomjas szolgája dorombol a lábuknál, újra kegyeibe fogadták. 1871-ben rendezték meg az első európai macskakiállítást Londonban, s innen már üstökösként ível felfelé a macskák karrierje.